Légy egosita! – avagy mi az előnye az egocentrikusságnak és mi köze ennek Picasso-hoz?

Az egoizmus köznyelvben negatív tartalmával szemben az egészséges felnőttkori egocentrikusság gondolatát boncolgatjuk jelen cikkünkben. Biztosan bűn befelé koncentrálni és relativizálás nélkül élni meg az eseményeket és emberi kapcsolatokat. Vissza lehet térni a gyermeki ártatlansághoz felnőttkori ismeretekkel és kompetenciákkal? Miben lehet hasznos, ha egy kicsit egocentrikusok maradunk.

Mi az egoizmus?

Az egoizmusra rákeresve csupa negatív üzenetet tartalmazó meghatározást és személyiséghez kapcsolódó tulajdonságot kapunk eredményként. Olyan megfogalmazásokkal találkozunk, hogy az egoista személy önző, irigy, haszonleső. A legenyhébb találatok is azt taglalják, hogy az egoista mindent csak a saját szemszögéből képes vizsgálni, kizárólag magából indul ki és nem képes más emberek nézőpontját megérteni, sőt egyáltalán elfogadni, hogy vannak más nézőpontok is.

Van ezekben a kijelentésekben némi igazság tartalom, de nem adható a kérdésre fekete-fehér válasz. Épp ezért érdemes róla beszélni.

Egocentrikusság

Ha pontosan akarunk fogalmazni, akkor nem az egoizmus szót kell használnunk, hanem az egocentrikus kifejezést. Az egocentrikussággal (is) foglalkozó kutató volt Piaget és Vigotszkij. Az egocentrizmus kifejezés Piaget elméletében a hétköznapinál szűkebb jelentést vett fel. Ebben az értelemben a kifejezés nem egyenlő az önző vagy arrogáns tulajdonsággal. Ők elsősorban a gyermekek fejlődéslélektanának szemszögéből vizsgálták a jelenséget. A gyermekekben természetesen és akaratlanul van jelen az énközpontú viselkedés. Az egocentrikus magatartás és beszéd esetükben abból adódik, hogy bizonyos életkor előtt még nem képesek a decentrálásra, azaz, hogy elképzeljék a dolgokat más ember – akár csak fizikai értelemben vett – nézőpontjából is. Viselkedésükben így nincs semmilyen hátsó vagy ártó szándék.

Egocentrikusság felnőttkorban

Más a helyzet azonban, ha érett személyiségű felnőtt emberek esetében nyilvánul meg az egoista/egocentrikus viselkedés. Ilyen esetben már nem akaratlan viselkedésmintáról van szó, hanem egy életelvről, amelynek negatív vetületeit az egocentrikus ember ismeri is, de mégis magát helyezi az események középpontjába.

Kutatók hangsúlyozzák, hogy egy bizonyos mértékig ez természetes mintázat, mivel alapvető ösztön minden élőlényben a magáról való gondoskodás a túlélés érdekében. Ezt azonban az ember a személyes fejlődés során fokozatosan árnyalja a társas kapcsolatok során szerzett tapasztalatok alapján. Ha ez részlegesen elmarad, és túlzott egocentrikusság megmarad felnőttkorra is, akkor ha nem is személyiségzavarról, de legalábbis magatartászavarról kell beszélnünk.

Hogyan lehet ez a fajta látásmód mégis hasznos és pozitív felnőttkorban?

Egészséges egocentrikusság

„Tizenkét évesen úgy festettem, mint Raffaello, de egy egész élet kellett, hogy úgy fessek, mint egy gyerek.” – szól Picasso egyik kevéssé ismert, de jelen témánk tekintetében nagyon elgondolkodtató mondása. Éppen arra a pontra világít rá, amely tekintetében a gyermeki(!) egocentrikusság előremutató és előnyös tulajdonsággá változtatható.

Picasso fentebb idézett megállapításával arra utalt, milyen komoly feladat egy felnőttkori érett személyiséggel visszatérni a gyermeki ártatlanság látásmódjához. Újra felfedezni és elsajátítani azt a tehetséget, hogy függetlenül minden tanult ismerettől és prekoncepciótól a dolgokat a maguk valójában lássuk. Olyan valójában, amilyen egy gyerek valósága.

Cikkünk témájára tekintettel, a gyermeki egocentrizmushoz való visszatérés hasonlóan egy előremutató pozitív megélés lehet. A kulcsszó, az akaratlan egocentrizmus. A gyermeki egocentrizmus független mindenki mástól, nincs hatással rá más gyermekek/emberek reakciója, tulajdonsága. Ez a fajta egocentrizmus arra utal, hogy valaki a világot kizárólag a saját nézőpontjából veszi figyelembe, „saját magára összpontosít”. (M. Cole – S. Cole, 2006). A felnőttkori egocentrizmus ezzel szemben sokszor relativizálja az eseményeket, mivel az én előbbre valósága mindig csak másokhoz mérten tud megvalósulni. Bizonyos előnyök elérése csak másokhoz képest előny. Bizonyos károk mértéke csak mások kárának ismeretében lehet előnyösebb vagy hátrányosabb. „Könnyebb elviselni a szenvedést, ha látjuk, hogy mások is szenvednek”. Holott a tény, hogy mások is kárt szenvednek, semmiben nem csökkenti a saját terhünket. Tehát az előnyösebb helyzet, csupán szubjektív „megélés”, relatív mérték, nincs alfája.

A fenti fejtegetés alapján elképzelt lélektani alkímia végterméke a gyermeki akaratlan egocentrizmussal beoltott érett felnőtt személyiség lenne.

Hogy mi is lenne ez? Egy olyan felnőtt személyiség, amely befele fordul, és elsősorban magára összpontosít, de nem mások kárára. Olyan jellem, aki az elért eredményeit magukért értékeli, és nem mások eredménytelensége okán. Olyan ember, aki belső indíttatásból tud örülni történéseknek, akkor is, ha a többség véleménye szerint értelmetlen vagy értéktelen is az az esemény. Olyan lélek, aki fejleszti a jellemét akkor is, ha mások nem vették észre a csorbát.

Legyünk egoisták

Legyünk a szó pozitív értelmében magunknak valók. Ha gyermekien egocentrikusok tudunk lenni, akkor nem a társas kapcsolatokat hanyagoljuk el, nem az empátiát tesszük félre, hanem éppen ellenkezőleg. Minden társas kapcsolatunkat relatív mérőpontok nélkül a maguk valójában éljük meg, mások eredményeinek őszintén tudunk örülni, saját előrementelünket nem másokhoz mérten, hanem saját igényeink függvényében értékeljük.

Az egészségesen mértékben egocentrikus ember lelkileg kiegyensúlyozott, maga miatt fejlődik, ismeri a határait és nem mások legyőzése érdekében versenyzik.

Furcsán hangzik? Próbáljuk ki!

„Minden, amit el lehet képzelni, az valóságos.” - Picasso